Egy vadászíjász számára kevés jobb visszajelzése létezik annak, hogy valamit jó…

Egy vadászíjász számára kevés jobb visszajelzése létezik annak, hogy valamit jól csinál az ember fia, mint az, hogy:
Már az is szép eredmény, ha szabad területen, vadkárelhárítás minden létező aspektusától traumatizált vadállomány – amelynek a "technikával" felszerelkezett puskás vadásztársadalom okán se "éjjele, se nappala" (ahogy mondani szokták) – esetében sikerült a vad érzékelési zónáján belül, annak közvetlen közelébe, észrevétlen maradni hosszabb időn keresztül.
A hovatovább ne-továbbja pedig az, hogy mindezt egy meglehetősen komoly egyedszámú, "nagycsaládos" konda jelenlétében.
Ahol megannyi, egy átlagos antropomorf biológiai organizmus érzékelésénél sokszorosan kifinomultabb szaglású orr, élesebb hallású, minden "nem odavaló" neszre rendkívül érzékeny fül (amiből ráadásul minden valamire való vaddisznó esetében kettő is van…) éberen figyel a tér minden dimenziójába, egy fél futballpálya nagyságú területen.

Azért ez nem rossz eredmény.
Nos, a legutóbbi éjszaka számomra egy ilyen visszaigazolás volt.
22:30-kor megérkezett a nagy konda (legalább 3 koca, 4-6 tavalyi süldő, valamint legalább két tucat kis csíkos malacka).
Érdekes volt, mert most a "nagyok" csak járőröztek, illetve elfeküdtek a sűrű bozótosban, takarásban.
A les alatt is időzött egy, szimatolt, szimatolt ez is, -az is, de nem fújt riadót egyik sem.
A kocák is a háttérben maradtak.
A kis csíkosok – egy közülük roppant kicsi méretével nagyon kitűnt a többitől – pedig rárontottak a kukoricára és ott maradtak vagy egy egész óra hosszat a szórón.
Eszegettek, dörgölőztek, elpinhentek, kergetőztek, játszadoztak.
Volt, amelyik valami légzési nehézséggel küzdött, mert igen érdekesen vette a levegőt, amint erőteljesen összehúzódott a hórpája.
Amint megérkeztek, nem sokra rá a szóró lámpát máris aktíváltam, és végtelen halvány derengő vörös fénnyel kezdve, majd annak intenzitását fokozatosan emelve, már a hőkamerát is el tudtam tenni.
Nem kellett.
Amúgy is a legkisebb fényerőn is elvakítja a szemet, és hosszú percekbe telik, amíg a sötétet ismét megszokja.
Mivel több mint egy egész órát töltöttek a szórón, volt lehetőségem a lámpa minden színárnyalatával kísérletezni: melyik zavarja a vadat, és melyiknél látom a legkisebb intenzitás mellett a legtöbb részletet. És bizony a vörös fényre esett a választásom.
A létező legvörösebbre.
A zöld bármely árnyalata egyáltalán nem volt megfelelő (számomra).
A malacok egyszercsak valami hívószóra átfutottak a makk szóróra.
Ott csoportosultak egy kis területen, mind a 20-on valahányan. (Akárhányszor számoltam, mindig más számot kaptam. Folyamatosan nyüzsögtek. Mikor már azt gondoltam, hogy "na, végre" sikerült, előbújt még egy-kettő a bokrok aljáról).
A makkon nagyjából egy bő negyedórát bíbelődtek, majd ismét visszamentek a kukorica szóróra.
Aztán pedig, jóval éjfél után az egész konda szépen elvonult, és ismét elnéptelenedett a szóró.
A süldőkből szerettem volna a konyhára elejteni egyet, de azok a kocákkal együtt nem voltak hajlandóak mutatkozni.
/ Nem kizárt, hogy a másfél nappal korábbi elejtést érezték még, és ez fokozott óvatosságra intette őket. /
Süldő ugyan nem esett, de páratlan élménnyel lettem ismét gazdagabb.