A karácsony előtti készülődés egyik jeles eseménye volt nálam a tegnapi tájrend…
A karácsony előtti készülődés egyik jeles eseménye volt nálam a tegnapi tájrendezés, szóró karbantartás.
Ez nem csupán egy praktikus feladat volt, hanem egy szinte rituális cselekedet, mely során a vadak számára terített asztalt szépen elrendezem és "feldíszítem" a közelgő ünnephez méltó módon.
Miközben tettem a dolgom, azon tűnődtem, hogy egy vadászíjász mennyire másként éli az életét, mint egy átlagos utca embere.
Két párhuzamos valóság, melyek ugyanabban az időben, de teljesen eltérő dimenziókban zajlanak.
– Más karácsony előtt fenyőfát díszít, csili-vili gömböcskékkel, csillogó figurákkal, tűzveszélyes gyertyákkal, csillagszórókkal, kevésbé veszélyes, de ugyanolyan lenyűgöző fényfüzérekkel.
Még a természetes anyagokat kedvelők is szalma angyalkákkal, hópehely-mintázatokkal árasztják el otthonukat.
A magamfajta vadászíjász pedig hosszú szálú fűzérekbe rendezett borostyánleveleket, szálakat szerez be, hogy díszítse, vagy inkább rejtse, álcázza a maga készítette vadetető tartályát.
Az én "fenyőfám" egy összetett szerkezet, mely nem ragyog, hanem beolvad.
A díszek nem visszaverik a fényt, hanem elnyelik;
nem hívogatják a csodálkozó tekintetet, hanem elterelik azt.
Ez a díszítés nem pompa, hanem a vadhoz közel-kerülés, az észrevétlenség művészete.
– Más karácsony alkalmával a családdal a fa alatt gyűlik össze, meleg, pattogó kandallók, meghitten parázsló tüzénél, forró csoki és a fenyőgyanta kavargó illatában, és örvendezik a csomagolt ajándékoknak.
A vadászíjász ezzel szemben, a fa tetején ücsörög egymagában, a fagyos leheletű szélben, és örvendezik – a maga komoly, tiszteletteljes módján – az esetleg a fa alá óvatoskodó, árván bóklászó "meglepetésnek, ajándéknak".
Az én karácsonyi asztalom nem a fenyőgallyal, gyertyákkal díszített terítő, hanem a dérlepte téli avar; az én gyertyáim a felhőktől megtisztult, csillagos éjszakai égbolt, ahol a a Hiúz csillagkép figyel reám néma szigorral.;
az én zeném a körülöttem lévő, ködbe burkolózó, fátyolos erdő, lágy neszeiből komponált gyönyörű színfónia.
Ahol
"Az esti sötétben ébredő s ismeretlen létüket az éjszaka nyugalmába rejtő állatok hangtalan izgalommal töltik meg a félhomályt.
Nagy madarak kiáltás nélkül suhannak át a levegőn – foltok, árnyékok.
Láthatatlan rovarok zümmögése horzsolja a vadász fülét;
a harmatos füvön és az elhagyott utak porában néma futkosás."
Aztán, ha tényleg elérkezik az "ajándékozás ideje" és az ajándékot ki kell bontani, arról meg aztán már végképp nem is érdemes összevetést csinálni…
Míg az egyik világban csomagolópapír repked örömteli sikolyok között, és új pulóverek, könyvek, játékok kerülnek a fény derűjébe, addig a másikban a "kibontás" egy mély, szinte liturgikus mozzanat: a felelősségteljes gyorsaság, a tiszteletadás, és egy csend, amely mélyebb, mint bármelyik csendes éj.
Ez nem az anyagi javak csereberélése, hanem az élet és a halál örök körforgásának egy megtisztelt pillanata, egy szövetség beteljesülése az ember és a természet között.
Az egyik ünnep a szeretet anyagi megnyilvánulása, a másik a szeretet legősibb, legmisztikusabb formája: a részvétel, a részesedés, és a végzetes körforgás elfogadása.
Így telik a karácsony: két különböző szimfónia, ugyanazon ünnep dalát játszva, de teljesen eltérő hangszereken, eltérő partitúrák alapján.
Éjjel 22:08 -kor megérkezett a kis csíkos malacka koruk óta ezt a szórót is látogató 11 malacból álló konda.
Mára ebből a 11 malacból már csak 9 maradt és a kondát védelmező kocák és nagyobbacska süldők is eltűntek.
Ez a kilenc malac immár szép egészséges süldőkké cseperedtek és rendszeresen visszajárnak a nagy gondossággal karbantartott szórómra.
