A júliusi vadászhétvége egy kicsit más volt, mint a korábbiak.

Miután legutóbb, hazafelé tartva, a 26 éves Audi A4-em szó szerint „kilehelte a lelkét”, nem volt mivel Somogyba mennem.
Egy nagyon kedves ismerősöm azonban felajánlotta, hogy elvisz, és hétfőn haza is hoz.

Tudta, hogy a mostanában rendkívül feszített munka mellett mennyit jelent számomra ez a havi egy hosszú hétvége, amikor péntektől hétfőig kiszakadhatok a hétköznapokból.

Számomra ez nem csupán a vadászatról szól. Ilyenkor rendbe teszem a lesek és a szórók környékét, lepókhálozom a kihelyezett vadkameráim körüli részt, merthát az istenadta pók apóka nem ott akarja behálózni a vacsoravendégeit?! Feltöltöm a szóróautomaták tartályait, kicsit igazítok a birdbath – tönk kialakításán, haladok egy sózóoszlop munkálataival is, azaz elvégzem a szükséges vadgazdálkodási és terepi munkákat, miközben magam is feltöltődöm az erdő csendjében.

Ezúttal egy apró, ötajtós Suzuki Swifttel utaztunk, ezért a megszokottnál jóval kevesebb felszerelést vihettem magammal. Végül minden befért, amire valóban szükségem volt, bár a kis autó minden centiméterét kihasználtuk.

Hajnal kettő körül érkeztünk meg a szállásra, és alig néhány óra alvás után már indultam is tovább.
Dénes, az inkei segítőm egy öreg Lada Nivát biztosított számomra, amellyel gond nélkül eljutottam a vadászterületre.

Pénteken a lejtős kötélpályás holdfényvilágítás utolsó simításain dolgoztam.
A rozsdamentes acélsodronyon futó kis csigákra Aputure MC Pro lámpákat szereltem, amelyeket a lesről tudok majd a lejtős pályán a kívánt helyre leengedni, a vadászat végén pedig visszahúzni.

Az első próba azonban tömény katasztrófa volt. Kiderült, hogy éppen a behúzózsinór saját súlya fékezte le és állította meg a lámpákat félúton.
Új megoldás után kellett néznem.
Először valamilyen könnyű, erős íjász bandázsanyagra gondoltam, de mivel sem az íjászfelszerelés bolt nincs a környéken, sem az íjászkellékes táskám nem volt nálam, a közelben pedig csak horgászboltot találtam, végül egy 0,60 mm-es fonott harcsázó zsinór mellett döntöttem.
Ezzel már az első próbafutások is kifejezetten jól sikerültek.

Az első éjszaka eseménytelenül telt.
Hallottam ágropogást, távoli neszeket, vaddisznók harcias összecsapását és egy közeledő szarvast is, de sem én nem láttam vadat, sem a négy vadkamerám nem rögzített mozgást.

Szombat estére vihart jósoltak, de a különböző időjárás-előrejelző alkalmazások teljesen eltérő képet mutattak.
Volt, amelyik komoly zivatart, erős szelet és jelentős csapadékot jelzett. Végül a Meteoblue előrejelzése bizonyult a legpontosabbnak.

A nagy vihar elmaradt. Csak csendes, kitartó eső érkezett.

Az éjszaka legemlékezetesebb pillanata mégsem ez volt, hanem amikor este tíz óra körül megéreztem, hogy alig tíz-tizenöt méterre alattam befészkelte magát egy vaddisznó. Hallottam a szuszogását, a halk röffenéseit, aztán hosszú időre teljes csend lett.

Négy-öt órán át szinte észrevétlenül pihent alattam. Csak akkor ugrott fel és tűnt el, amikor végül felálltam, hogy kinyújtóztassam az órák óta mozdulatlan tagjaimat.

Sokat elgondolkodtam ezen a különleges találkozáson.

Napjainkban egyre több vadászterületen alkalmaznak hőkamerás éjszakai vadászatot. Ennek következtében a rendszeresen zavart vad egyre óvatosabbá válik, és egyre kevesebb érzékszervi információ is elegendő számára ahhoz, hogy veszélyt feltételezzen.

Sokan úgy gondolják, hogy ha mozdulatlanul ülnek a lesen, megfelelő álcaruhát viselnek és kedvező a szélirány, akkor a vad nem érzékeli a jelenlétüket. A valóság ennél jóval összetettebb. Az erdőben gyakorlatilag nincs tökéletes szélirány. Az emberi test folyamatosan hőt sugároz, lélegzik, és szagmolekulák ezreit bocsátja ki.
Ezeket az erdei mikroklimatikus légáramlások, a domborzat, a növényzet és a turbulens örvények a makroszkopikus széliránytól függetlenül képesek szinte bármely irányba elszállítani.

És ez még csak az egyik érzékszerv.
A vad nem külön-külön használja a szaglását, a hallását vagy a látását, hanem ezekből egyszerre épít fel egy képet a környezetéről.
Egy alig érzékelhető szag, egy apró nesz, egy természetellenes kontúr vagy akár egy minimális mozdulat önmagában talán nem váltana ki menekülési reakciót, de együtt már elegendő lehet ahhoz, hogy az állat veszélyt észleljen.

Éppen ezért különösen sokat jelentett számomra, hogy ez a vaddisznó hosszú órákon keresztül mellettem maradt.

Nem hiszem, hogy ne érzékelt volna.
Sokkal inkább azt gondolom, hogy a rendelkezésére álló érzékszervi információk összessége alapján nem ítélt veszélyforrásnak. Számomra ez azt jelenti, hogy azon az éjszakán sikerült annyira beleolvadnom az erdő természetes közegébe, amennyire emberként talán csak lehetséges.
Olyan csendben és mozdulatlanságban tudtam jelen lenni, hogy nem idegen testként voltam jelen az erdőben, hanem annak részeként.

Ez számomra sokkal nagyobb visszaigazolás, mint bármilyen teríték.
Az ilyen pillanatokért érdemes újra és újra visszatérni az erdőbe.

Teríték ezen a hétvégén nem lett.

De néha ezek a csendes pillanatok jelentik a legtöbbet.

Amikor egy magamfajta városi informatikus hosszú órákon át osztozik az erdő ugyanazon néhány négyzetméterén egy végtelenül kifinomult érzékszervekkel rendelkező vaddal, akkor az ember igazán megérti, hogy milyen hihetetlenül összetett érzékelőrendszerrel rendelkeznek ezek az állatok.
Mégis előfordulnak azok a ritka pillanatok, amikor a természet befogad, és már nem zavaró tényezőként vagy jelen, hanem egyszerűen a környezet részévé válsz.

Számomra erről szól a vadászat.

Nem elsősorban a terítékről, hanem arról a kiváltságról, hogy időről időre betekintést nyerhetek egy olyan világba, amelynek mi, emberek csupán vendégei vagyunk.