Második este

Második este

Tegnap este az éjszakai lesen olyan vadászélményben volt részem, amely tele volt élettel, történésekkel, amelyekért érdemes élni.

Már 21:47-kor, ahogy az erdő teljesen sötétbe burkolózott, megindult egy komoly konda a kiszáradófélben lévő dagonya felé.
Ott időztek közel két órán át, ahol még nedves volt, élvezve a hűs sarat.

A szórót figyelő leshelyemről minden hangjukat hallottam: a dagonyázás tocsogását, a malacok éles visítását, a konda nyugodt, elégedett zörgését.

A dagonya után felém vették az irányt, ám valamiért, -talán egy szokatlan illat miatt- a lesem mögött, az új madárfürdő előtt rohantak át az erdőn.
Ilyenkor már egy borz is a szórón eszegette a kukoricát: csendesen ropogtatva, méltóságteljesen, kényelmesen elhasalva.
Alaposan szemügyre vette az előző nap eseményeinek még fellelhető nyomait, de nem foglalkozott velük különösebben.

Hajnali háromnegyed négy tájt aztán megérkezett a szóróra a rendszeres vendég: az öt egyedből álló süldőcsapat.
Na, ők aztán igencsak idegesek, feszültek voltak.

Egyrészt a szóró mögül csipegették a kukoricát, másrészt a hőkamera kalibrációjának csekély neszétől – ami olyan halk volt, mintha csak egy fogpiszkálót ejtettem volna le – szétugrottak.
Kicsit később ugyan visszaóvatoskodtak, de a lesvilágításom legalacsonyabb fokozata már sok volt nekik: besokalltak, és nesztelenül leléptek, mintha sosem lettek volna itt.

Ez aztán ékes példája mindannak, amit a korábbi írásomban a vaddisznók multiszenzoros érzékeléséről felvázoltam.
(https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=122209009736506858&id=61565205749864)

Harmadik este

Amilyen élettel teli volt az előző éjszaka, olyan eseménytelen a mostani.

Érdekes módon nemcsak ott, ahol lesre ültem, hanem az egész környéken – még csak egy ág sem reccsent.
A kamerák sem küldtek egyetlen képet sem, mintha az egész erdő elaludt volna.
Van ez így errefelé.

Azonban remekül elvoltam a galagonya takarásában lévő dagonyát őrző leshelyemen. Szépen nyesegettem a belógó új sarjakat, behúztam, lekötöttem a távolabbi, jó takarást biztosító lombos ágakat.
Regenerációra sarkalltam egy-egy jobban takarható részt, hogy a jövőben még rejtettebb legyen a lesem.

Negyedik éjszaka

Az éjszaka felettébb érdekesen alakult.

Ahogy lement a nap, és szabad szemmel már szinte semmit sem láttam, a lestől 60–80 méterre folyamatosan, minden irányból hallottam az erdő életének apró neszeit.
Éberen figyeltem, mi alakul belőlük.

Volt, hogy a szemközti erdőből kisebb kondára utaló neszeket hallottam – a hőkamera meg is erősítette –, de nem jöttek el a dagonyáig; szépen, megfontoltan visszafordultak.
Máskor pedig volt egy röffenés – nem a méltatlankodó vagy figyelmeztető fajta, amit a koca ad, ha veszélyt érez, hanem egy egyszerű, hétköznapi röff.
Volt mindenféle ágroppanás, “nesztelen” vonulás, vagy inkább suhanás, avar zizegés – de semmi több.

A lényeg: közelébe sem kerültem a szemrevételezés lehetőségének.

Sok ilyen éjszakát éltem már itt, ezen a környéken. Itt nagyon alacsony a veszélyt jelző ingerküszöb. Nemhogy több ilyen-olyan észlelés együttese váltana ki menekülést – itt úgy tűnik, egyetlen, nem oda való molekula is elég, és a vadász csak tűnődhet: mi történt?

De ami még furcsább: a három helyszínre kitett kamerák egyike sem vett fel semmit.
A dagonyánál lévő egyáltalán nem, a szórón lévő sem, sőt a madáritatóra néző kamera sem rögzített egyetlen mozgást sem.
Pedig a legtávolabbi kamerától közel 120 méterre ültem.

Van min tűnődni…