Ismét itt a rendszeres vadászhétvége. 🌿🏹

Péntek délelőtt kicseréltem a sózó oszlopát egy érdekesebb és természetesebb hatást keltő, több elágazású kőris ágra.
A természetes, elágazó, girbe-gurba ág jobban illeszkedik a környezetbe, kevesebb figyelmet kelt, és az állatok is bizalommal közelítik meg.
(Természetesen mindez csak az én naiv, idealista elképzelésem. A valóság az, hogy ezen a vadászterületen a legapróbb környezetbeli változás is napokra, hetekre elnépteleníti a szórót. Egy nagyon érzékletes példa erre, hogy egyszer a száraz kukorica mellé – gondoltam – jól jönne egy kis édes, lédús cékla, amolyan gumós fajta, más vadászterületen ellenállhatatlan csemege a vadak számára.
Vettem is pár kg-ot a környező piacon, majd nagy lelkesen vittem – akkor még a – patakmenti szórómhoz.
Se disznó, se őz, se szarvas, semmilyen vad hetekig nem ment a szóróra, olyannyira, hogy a jó helyre pottyant céklák üde zöld leveleket hoztak, kisarjadtak, szépen szárba szökkentek.)

A kőris (Fraxinus) amúgy hálás faanyag: kemény, jól tűri a nedvességet, lassan korhad, és a kérgén megmaradó természetes szag nem riasztja a vadat úgy, mint egy frissen ácsolt fűrészáru.
– Gyönyörű színe, rajzolata, a fa tapintása, egész habitusa számomra az egyik legkedveltebb faanyaggá teszi. – Az öreg kőris különben is megérdemelte, hogy még egyszer szolgálatot tegyen az erdőnek – ez is erdőgazdálkodás a maga csendes módján: semmi nem vész kárba, minden visszakerül a körforgásba.

A só a vadnak élettani szükséglet. Tavasszal-nyár elején, amikor a zöld táplálék vízben és káliumban dús, de nátriumban szegény, a szarvasfélék kifejezetten keresik a nátriumpótlást – ilyenkor a legintenzívebb a sózók látogatottsága. Egy jól elhelyezett sózó nemcsak vadmegfigyelési pont, hanem a kondíció és az agancsfejlődés szempontjából is támogatja az állományt.

A Zeiss kamerákra is ráfért egy kis figyelem. Valamiért a pókok különösen szeretnek a kamerák elé beköltözni. Hajlamos voltam feltételezni, hogy az emberi szem számára láthatatlan 940 nm hullámhosszúságú fény a repkedő bogarakat mégiscsak vonzza… utánanéztem, és a tudomány finoman cáfol: a rovarok fotoreceptorai jellemzően az UV-től (≈300 nm) a vörösig (≈700 nm) látnak, a legtöbb faj csúcsérzékenysége pedig az UV–kék–zöld tartományba esik. A 940 nm ettől messze, a közeli infravörösben van – vizuálisan gyakorlatilag láthatatlan számukra is. Ami valójában odacsalja őket: a kamera és az IR-LED-tömb leheletnyi hője, amit sok éjjeli rovar hőérzékelő szervvel követ. A pókok pedig nem a fényre jönnek – hanem oda telepednek, ahol rovar van. A kameraperem tökéletes hálórögzítési pont. Vagyis a pókháló egy működő kis tápláléklánc bizonyítéka a lencse előtt.

Délután hatkor felgallyaztam a dagonyát figyelő, galagonyával álcázott leshelyemre.
A galagonya (Crataegus) nem véletlenül jó takarás: sűrű, tüskés, egész nyáron tartja a lombját, és a természetes sziluettje feloldja az emberi forma kontúrját – a vad szeme épp az egyenes, „idegen” vonalakra riad. Ráadásul virágában méhlegelő, ősszel a termése a rigóknak, csonttollúaknak, sőt a rókának is csemege. Egyetlen jól megválasztott cserjében benne van az egész élőhely.

Kivételes ajándék minden perc, amit a természetbe így beolvadva, annak szinte szerves részeként figyelhetem az erdő életét.
Nem zavarom meg, csak jelen vagyok benne – és ilyenkor megnyílik: megszólal egy őz, átsuhan egy ölyv, dolgozni kezdenek a rovarok az alkonyi fényben.
Ez az íjászvadászat igazi lényege – nem a lövés, hanem a természet, az erdő ilyen bensőséges közelsége.

A szürkület beálltával, még világosban egy középkorú bak riasztott, a velem szemben lévő erdőrészből úgy 80 méterre. Tisztán látszott, ahogy rőt bundája öles ugrásokkal közelít a dagonya felé. A bak folyamatosan riasztott. A dagonyához érve került egyet a kiszórt kukorica körül, majd hátrébb ment egy ártatlan ágacskát püfölni.
Láthatóan nagyon be volt indulva. Hadakozott mindennel, ami az útjába került.

Az éjszaka viszonylag eseménytelenül zajlott, bár volt néhány nagyon érdekes pillanat. Éjfél körül járhatott az idő, amikor – nagyjából a hang alapján úgy 100-150 méterre – balra, ferdén a hátam mögött egy erőteljesebb ágroppanást hallottam. Minden éberségemmel figyeltem a további, megerősítő zajokat, jeleket. Semmi. A hőkameráért nyúltam, végtelen lassúsággal, semmi más porcikám meg nem mozdult, és bekapcsoltam.
A mikrobolométer aktiválásakor hallható nagyon parányi, apró kattanás elég volt, hogy az alattam lévő „szellem” nagy robajjal elmeneküljön. Valószínűleg a konda felderítőjét riasztottam el, aki jóval a konda előtt, néma csendben, teljesen érzékelhetetlenül közelítette meg a dagonyát az irányomból.

A szórót figyelő leshelyemtől balra, egy általában csak makkal megszórt területen a kamera egy fiatal bika jelenlétéről küldött képeket. A bika ténykedésének hangját a dagonyánál lévő lesen is tisztán lehetett hallani.

Második éjszaka
Tökéletes csend mindenhol.
Eseménytelen éjszaka volt.
Hová tűnhettek ???
Az 5 kamerából egysem küldött életjelet a látótávolságán belüli körzetből.

Igaz is, jött egy levél a vadásztársaságtól, hogy az ASP ismét megjelent a Somogyi területeken, sőt már a házisertés is veszélyben van.
Kiadták a feladatot: 2 hektáronként 1db vaddisznónak szabad maradnia.
Nem volt túlzó a korábbi állításom, hogy tűzzel-vassal írtják errefelé a sertevadat.
Így aztán íjász legyen a lesén, aki egyáltalán kihúzhatja majd az íját . . .